"Amikor egy nárcisztikus és önkényes karakter vezetői pozícióba kerül, a munkahely gyorsan egy személyes hűbérbirtokká alakul át. Ez a fajta akarnok főnök nem a cég fejlődésében vagy a csapat motiválásában érdekelt; az ő legfőbb hajtóereje a kontroll abszolút birtoklása és a saját egója. Számára a pozíció egy pajzs, amely mögé bújva büntetlenül gázolhat át mások karrierjén. Az ilyen vezető nem tűri meg a szakmai tekintélyeket, hiszen minden önálló gondolatban és gerinces munkatársban potenciális veszélyforrást lát, akit minél előbb el kell távolítani."

A mindennapi működés ebben a rendszerben nem a produktivitásról, hanem a túlélésről szól. Az akarnok főnök udvartartást épít, nem csapatot, az udvarban pedig a legfőbb valuta a behódolás. A dráma ott kulminál, amikor a vezető a privát szféráját és a vállalati struktúrát gátlástalanul mossa össze, hogy „ismerőseinek” kreáljon légből kapott, jól fizető pozíciókat. Aki erre rákérdez, vagy akár csak némán, a tekintetével nem tetszést fejez ki, az azonnal a felmondólevelek céltáblájává válik. A szakmai kiválóság itt már nem védőpajzs, hanem egyenesen vörös posztó: az autonóm, okos munkavállaló veszélyt jelent a hűbérúri rendszerre. A tisztogatások hullámai után a folyosókon elnémul a beszéd, a kreativitás helyét átveszi a bénító apátia, a cég pedig szellemileg teljesen kivérzik a személyes ambíciók oltárán.

Végső soron a történelem és a vállalati kultúra is újra meg újra bebizonyítja, hogy az önkényuralmi rendszerek törvényszerűen összeomlanak. Az akarnok főnök, aki kiüríti a saját környezetét és csak bólogató embereket hagy meg maga körül, egy intellektuális sivatagot hoz létre. Amikor a kompetenciát végleg felváltja a lojalitás, a cég elveszíti a túlélési képességét a piacon. Az ilyen vezető tragédiája, hogy mire észreveszi a hibát, már senki nem marad mellette, aki képes lenne megmenteni őt a saját döntéseinek következményeitől.